"Egy az álmunk"

Bill és Tom Kaulitz a diákévekből való kitörésről és a szabadságról álmodoznak: a magdeburgi ikrek a világgal szemben.

Bill és Tom Kaulitz átlagos ikrek,akik már gyerekkorukban együtt zenéltek. 2005-ben sikerült az áttörésük. Tokio Hotel nevű bandájuk az elmúlt évek legsikereseb német együttesének számít.

Tom: 6 éves korunkig teljesen egyformák voltunk. Mindkettőnknek egész rövid haja volt,és ugyanolyan nadrágokat hordtunk.

Bill: Amikor nézegetem a gyerekkori képeket,egyáltalán nem tudom magunkat megkülönböztetni. Korábban az óvodában volt egy pulóverünk,ami egyszer az egyiken volt,máskor meg a másikon - mindig tudtuk egymásét hordani. Még elsőben is egyformán néztünk ki.

Tom: De az iskolatáskáink különböző színűek voltak. Azt hiszem abban az időben te gyakrabban hordtál piros cuccokat. Én pedig inkább kéket és feketét. Akkoriban volt az első olyan kapcsolatunk,amit az ember 6 éves korában él meg. De egy lány se volt,aki mindkettőnket szeretett volna. A lányok mindig is meg tudtak minket különböztetni.

Bill: Na igen,egyszer ugyanazzal a lánnyal jártunk.

Tom: De ez nem ugyanabban az időben volt,hanem egymás után.

Bill: Azonkívül egyik este pedig határozottan ugyanazt álmodtuk. Ez mostanáig még csak egyszer történt meg.

Tom: Igen. Az egy rémálom volt. Akkoriban volt egy fura autóskosárunk...

Bill: ... szóval egy kosár,ahol a játékaink voltak.

Tom: És esténként mindig furcsán nyikorgott ott valami. Nagyon féltünk tőle.

Bill: Mindig azt hittük,hogy van valaki mögötte.

Bill: A leghosszabb idő,amíg el voltunk választva...

Tom: ...az maximum 2 hét volt. Bill a kórházban feküdt egy mandulaműtét miatt. Egymás nélkül nem szoktunk sokáig lenni,egyáltalán nem. Mi ketten teszünk ki egy egészet,egy embert. Totálisan. Ezért is van az,hogy sok dologban - ahogy élünk,ahogy artikulálunk,ahogy kinézünk - nagyon különbözőek vagyunk. De ezek kiegészítik egymást. Tudom mit érez Bill,és Bill érzi mit érzek én. Gyakran különbözik a véleményünk - de ezt mindig tisztázzuk egymás közt.

Bill: Ott akkor senki sem avatkozhat bele. Aki közénk áll,azzal nem foglalkozunk,és aztán mindig így van: mindketten a világ ellen vagyunk.

Tom: Második osztályban kezdtünk bele a zenélésbe. Bill elkezdett énekelni. Jórészt Nena-t. A nevelőapánk rendelkezésünkre állította a hangszereit,és aztán elkezdtem gitáron játszani. Attól az időtől kezdve akartunk rocksztárok lenni.

Bill: Az emberek ferde szemmel néztek ránk. De mi mindig mindenről magunk döntöttünk. Nagyon hamar felnőttünk,már egész korán a saját lábunkon álltunk. Egyszerűen azért,mert mindig kölcsönösen megegyeztünk.

Tom: Sokáig Magdeburgban laktunk,aztán elhúztunk egy faluba. Magdeburg már túl kicsi volt nekünk.

Bill: Az egy szörnyű időszak volt számunkra. Ahogyan csak megpillantottuk. A suli az horror volt. Az volt a legrosszabb időszak az életünkben. Csak annyi volt,hogy: becsengettek,kicsengettek. A legrosszabb dolog az ikerkapcsolatunkban annyi volt,hogy hetedik osztályban külön osztályba tettek minket. A tanár azt mondta: "Együtt őket nem tudjuk tanítani."

Tom: Hétvégeken klubokban léptünk fel. Egyszer nem kaptunk érte pénzt,máskor meg száz eurót.

Bill: Mindig azt mondtuk: Csak egyszer legyen ott olyan,aki megnéz minket. Csak egyszer jöjjön egy producer.

Tom: Az egyetlen,amit az ember tenni tudott,a fellépés volt. Fellépés és szerencse. Egyszerűen csak szerencsénk volt. Aztán minden hétvégén elmentünk a stúdióba,alig hittük el.

Bill: Mindig azt gondoltuk: "Légyszi,légyszi csak jussunk ki innen. Legyen mindennek már vége."

Tom: Aztán hirtelen minden órában a klipünket játszották a VIVA-n. Mi csak lestünk otthon a TV előtt és azt mondogattuk: "Király! De jó,nézd már,már megint játszák!"

Bill: És az elején még mindig nem fogtuk fel.

Tom: Hogy a szövegeink a kitöréssel és a szabadsággal foglalkoznak,én azt gondolom,hogy ez még a sulis időkből jön,mivel mindig is az volt a vágyunk,hogy kiszabaduljunk onnan. Úgy gondoltuk,hogy ott magunkra maradunk az álmainkkal.